Egyedül igyekszel éjfél után egy kihalt utcán és visszhangzó lépteid alatt elnyúló árnyékod hosszán méred fel, hogy milyen távolra kerültél a legutóbbi utcai lámpától. Előbukkan valahonnan egy vadidegen. Villámgyorsan választ kell kapnod két kérdésre. Ugyanazokra, melyekkel pár ezer évvel korábban szembesült valamelyik ősünk, ha a poros úton vagy az erdőszéli csapáson belefutott egy embertársába. Szempillantás alatt felméred az idegen alakját, méreteit: kicsi, nagy, férfi, nő?
A testtartását, mozgását szkenneled, peckesen jár vagy épp sántít, hogy fegyver van-e nála, vagy bevásárlószatyor. Ha látható, akkor mindenekelőtt az arckifejezését vizslatod.
© Alex Fu from Pexels
Első kérdés, hogy az idegen barátságos vagy ellenséges. Második, hogy mennyire képes a jó vagy rossz szándékát valóra váltani. Létfontosságú volt annak a képessége, hogy az ember hatékonyan megkülönböztesse a barátot az ellenségtől. Akár egy lehetséges támadásról volt szó, akár erőforrásokért való szövetkezésről, a túlélés esélyeit növelte mások szándékainak és jellemének gyors és pontos felismerése. Susan T. Fiske szociálpszichológus két vektort emleget, ami mentén felmérjük embertársainkat: „melegség” (warmth) és „kompetencia”. Ebbe beleértendők egyrészt a barátságosság, becsületesség, megbízhatóság, őszinteség, kedvesség, segítőkészség, megértés, másrészt az okosság, hatékonyság, leleményesség, határozottság. Kutatások jelzik azt is, hogy a barátságosság felmérése elsőbbséget
élvez a kettő közül.
Persze ha ugyanazon az útszakaszon nappal jön szembe valaki, akkor nem lesz annyira stresszes a helyzet. Ettől függetlenül a környezetünket felmérő folyamat állandóan működik, nem csak akkor, ha tudatában vagyunk valamilyen veszélynek.
Minden egyes találkozás során a barátságosságot és a kompetenciát figyeljük egymáson.
Ez a kísérletek során abból derült ki, hogy milyen kérdésekre tudtak válaszolni a résztvevők, s melyekre nem. Ezek az egyszerű de erőteljes ítélethozatalok bizonyos mérések szerint az emberi társas viselkedés 80 százalékára hatással vannak. És nem csak embereket mérünk így. Barátságosság- és kompetencia-ítéleteket hozunk embercsoportokról, állatokról, csapatokról, cégekről, brandekről, nemzetekről.
De miért nem tudjuk, hogy ezt csináljuk?
Ha a fennebb említett ítélethozatalokról gyors mérlegelés, fejtegetés, töprengés, következtetés jutott eszedbe, teljesen természetes. Abban az elfogadott közvélekedésben nevelkedtünk, mely szerint az ember működése alapvetően a racionális, logikus gondolkodás, és ezt az érzelmei és ösztönei néha megzavarják.
Pedig pszichológusok már jó ideje kétféle mentális működési rendszert különítenek el: az egyik gyors, intuitív gondolkodás, a másik lassú, racionális gondolkodás. Utóbbi tudatos és logikus. Információt gyűjt és lineáris útvonalat követ. A másik tudattalan, és villámgyorsan megtörténik, még mielőtt időnk lenne mérlegelni.
Egy szempillantásban annyi érték lehet, mint hónapok racionális elemzésében. Malcolm Gladwell
A tudatalatti mentális folyamataink állandóan figyelnek és dolgoznak azért, hogy működőképesek legyünk. Ha környezetünk minden részletét tudatosan kellene mérlegelni, kimerítőbb lenne az életünk… és felettébb veszélyes. A tudatalatti gyors mechanizmusaink gyakran jobb döntést hoznak, mint ahogy tudatosan valaha lehetséges lenne. A kétféle gondolkodási folyamat kölcsönösen hat egymásra, önáltatás, ha aránytalanul nagy szerepet tulajdonítunk a racionalitásnak.
Meghökkentően gyors, meglepően pontos, nem artikulált, de erős érzelmi reakciók alakulnak ki a futó pillantások eredményeként. Vagyis nem fogalmazzuk meg ezeket a benyomásainkat,ettől függetlenül mindig ott vannak és befolyásolnak minket.
Mire figyelünk?
Az angolok azt mondják, hogy ne a borítójáról ítéld meg a könyvet. Ennek erkölcsi tanítása, a belső értékekre való odafigyelés megszívlelendő. Ettől függetlenül magára valamit adó könyvesház nagy figyelmet fordít a címoldal dizájnjára.
Viselkedésünk elárulja személyiségünk jellemzőit. Ahogy az emberek mozognak, beszélnek, gesztikulálnak, az arckifejezésük, testtartásuk, hanghordozásuk mind hozzájárul a róluk létrejövő benyomáshoz. A mindennapok számos döntése és másokkal kapcsolatos ítélethozatala alapul ezeken: ki mellé ülünk le a vonaton, kitől kérünk útbaigazítást, kit alkalmazunk stb. A rövid interakciók során kialakult ítéletek később alapos ismeretség során gyakran beigazolódnak.
Az emberek gondosan meg tudják válogatni szavaikat, de az igazi érzéseiket kiszivárogtatják a kevésbé kontrollálható csatornáik: arc, hang, testbeszéd. A legellenőrízhetőbb kommunikációs csatorna a verbális, a beszéd. A legfontosabb nemverbális kommunikációs eszköz az arckifejezés. Amikor nincs összhangban a szöveg a nemverbális üzenettel, utóbbi jelenti az őszinte üzenetet, és ezt érezzük-tudjuk.
Mennyire gyorsan történik mindez?
A nemverbális közlésről készített mentális pillanatfelvételeket, amik alapján másokról benyomást alakítunk ki Nalini Ambady és Robert Rosenthal pszichológusok „vékony szelet”-nek nevezték.
Egy, a Harvard Egyetemen végzett kísérletben Ambady és Rosenthal videófelvételeket vetített le előadást tartó tanárokról olyan diákokoknak, akik nem ismerték őket. A diákok feladata az volt, hogy pontozzák az előadókat a képsorok alapján, a vélt kompetenciájuk szerint. A kapott eredményeket összehasonlították az évvégi felmérés eredményeivel, ahol a kurzusokon részt vevő diákok, kollégák és felettesek adtak névtelen minősítéseket az oktatókról. Arra voltak kíváncsiak, hogy mennyire lehet keskenyíteni a szeleteket, vagyis lerövidíteni a videókat úgy, hogy még releváns benyomást keltsenek a tanárok képességeiről. A kísérlethez hangtalan részleteket vágtak ki véletlenszerűen az eredetileg egyórás felvételekről. Egyes diákok 3×10 másodperces videót néztek, mások csak 2 másodperceset – mindkét csapat hasonlóan ítélte meg a tanárokat.
Legnagyobb meglepetésükre a végén kiderült, hogy a kétmásodperces videómorzsákat nézőkben ugyanaz a benyomás alakult ki az oktatókról, mint azokban, akik hónapokat töltöttek társaságukban.
Gyorsan és öntudatlanul nagy mennyiségű információt közlünk magunkról. Nalini Ambady
Az első benyomás kialakulására a kutatások szerint már egy másodperc
huszadrésze is elég. Egy 50 milliszekundum erejéig felvillantott fényképről nem is tudjuk, hogy láttuk. Mégis kialakul bennünk egy érzés, egy sejtés. Ha több ideig szemlélhetjük a fotót, mire kialakul a tudatos kép bennünk, már azelőtt megvolt róla a véleményünk…
De vajon a személyes találkozás illetve a rögzített mozgóképekhez képest az állókép alapján is valós értékű villámítéletet tudunk hozni? Fontos tudni, hogy fotó alapján mennyire számíthatunk helyes első benyomásokra, mert az élet minden területén nagy hatással befolyásolják döntéseinket.
Például politikusok, akik kompetensebbnek tűnnek fotón, nagyobb valószínűséggel nyernek választásokat. A választás kimenetelének viszonylag jó esélyű megjósolásához elég egy felmérést készíteni a jelöltek kampányképeivel egy olyan országban, ahol nem ismerik őket.
Mégis, bármennyire megkerülhetetlenek, éppannyira megbízhatatlanok a fotókon alapuló jellemítéleteink, állítja Alexander Todorov, a Princeton Egyetem kutató pszichológusa. Face Value (nyersfordításban Arcérték) című könyvében amellett érvel, hogy egy pillanatnyi állapotból túlságosan messzemenő következtetéseket vonunk le. Túl kevés információ alapján próbálunk mások jellemére következtetni. Példának említ többek között egy kutatást, ahol 150 diák fotóját minősítették a vélt intelligencia alapján. A született eredmények majdnem semmilyen összefüggésben nem voltak a diákok valós teljesítményeivel. Viszont érdekes mód szoros összhangban voltak egymással: bár a kísérlet résztvevői tévedtek, egyhangúlag lőttek mellé.
Nagyfokú megfeleltethetőség van bizonyos vonások, képi jelek és az azok alapján a nézőkben kialakult impressziók között. Ehhez képest gyengébb a kapcsolat a kinézet és a valós jellemtulajdonságok között. Éppen a konszenzus miatt és a visszajelzés körülményessége miatt teljesen megalapozottnak véljük a fotóarc alapján kialakuló benyomásainkat.
Mit jelent mindez a gyakorlatban, mikor a legnépszerűbb közösségi oldal neve arckönyv? Bejegyzésekben, weboldalakon, plakátokon, bannereken folyton új arcokat látunk: legyen az üzleti partner, új munkatárs, előadó egy konferencián vagy épp koncertet adó művész. Elkerülhetetlen, hogy szimpatikusságukról és kompetenciájukról véleményt formáljunk az arcjkifejezésük alapján. Tudományosan talán megalapozottabb lenne a karakterünkről keltett benyomás, ha az íróasztalunk vagy a dolgozószobánk képét látnák első pillantásra az idegenek, de hát ennek sok realitása nincs.
- Mit tehetünk képfogyasztóként?
- Legyünk tisztában az ábrázolt érzelem pillanatnyiságával, a befolyásoló elemek esetlegességével a végtelenített, kimerevített jelleg ellenére.
- Ha azt szeretnénk, hogy egyáltalán ne befolyásolja döntésünk, ne is nézzünk arcképeket. Illúzió azt hinni, hogy el tudunk vonatkoztatni tőlük, ha már láttuk őket. Még akkor is, ha elhitetjük magunkkal az ellenkezőjét: a szubliminális hatás lényege, hogy nem tudatosul bennünk.
Mit tehetünk képközlőként?
- Legyünk tudatában annak, hogy a képünkkel üzenünk, ha akarjuk, ha nem. Valamit elkerülhetetlenül ki fognak olvasni az arcunkból.
- Ha már megkerülhetetlen ez a játék, használjuk előnyünkre, irányítsuk a képi üzenetet.
- Válasszuk meg jól az arcképünket. Ahány kép, annyiféle benyomáskeltés. Apró eltérések a fény minőségében, a fejtartás szögében, a pillanatnyi hangulatkifejezésben mind nagy különbséget eredményeznek.
- Vigyázzunk érzelmi, szellemi, testi egészségünkre, a fotóink ezekről valós tanúságot nyújtanak.
Messze a legfontosabb nemverbális eszköz a barátságosság és a megbízhatóság megítélésben a mosoly. Hogy ne legyen egyszerű a dolog, a kompetencia benyomásának kialakításában viszont fordított szerepet játszhat. Bizonyos esetekben a barátságosság és a hozzáértés impressziója erősíti egymást, máskor kölcsönösen kiegészítő viszonyba kerülnek. A kedvesség és a dominancia jegyeinek finom egyensúlya szükséges ahhoz, hogy pozitív, szövetkezésre bátorító benyomást keltsen valaki.
